Sok a szöveg

Előkerült egy pár évvel ezelőtti szöveg, egy példázat az alázatról. Úgy gondoltam, talán érdemes megosztani az univerzális áramlásokban rejlő apró motívumok egyik fontos és hasznos képviselőjét, az alázatot.

Szerző: Sofőr

Őrült dudálás kezdett valahonnan a távolból derengni a semmiből, egyre hangosabban, messziről nagyon messziről, nem is, inkább lentről, de nem belülről, hanem kívülről, kintről,  - az udvarról? – igen! A duda, az autó, az udvarban! Szemem, testemmel pillanat alatt felpattant és lenn termett. Vörös fejű hatalmas asszony várt rám, aki a kocsi hátulja felől serkenti, az egyébként nem is rossz figurának kinéző, de anyja kezében mindenképpen csak haszontalan ebnek tetsző, kis vörheny csókát, hogy nyomja, nyomja csak a dudát, nem tisztelve senkit a lakóházakban. Már a fél környék kint figyelt a folyosókon, meg erkélyeken, mire én nagy nehezen felébredtem. Fejvesztve rohantam feléjük, felemelt kezekkel, megadom magam, bocsánat, a franc se gondolta, én simán kifértem az ajtón, nem voltam felkészülve ilyen tekintélyt parancsoló méretekre.

-         Mi? Milyen méretek? – Csatt.

-         Már úgy értem, hogy az tekintélyt, és parancsol, nyugalom, én meghajlok magácska előtt, hiszen ki vagyok én? Patkány aki, ki-be bujdos, a kis szent és büdös szerkentyűjébe, és ott nagyon erősnek érzi persze magát, de ha kiszáll a fémdobozból, csupán apró zugokban osonó rágcsáló marad, akinek sorsa az, hogy meghajoljon, a tekintélyt parancsoló nagyságok színe előtt.  

Ezzel hatalmas, ünnepélyes, hosszan elnyúló mozdulattal a földig hajoltam előtte. Az egy szuszra kicsusszant mondatocska után sem mertem még levegőt venni mielőtt meg nem szólalt, és pár centire a sóder fölött igyekeztem visszatartani a röhögést. Úgyhogy majdnem megfulladtam, ám akkor megszólalt:

-         Nem rossz kis kocsi ez, ne legyen kishitű!  – Paff.

A tenyeremből evett, holott úgy érezte én eszem az övéből. Felnéztem, ő rám kacsintott úgy félig-meddig. Én meg pattantam a verdába és tolattam, mint a szél.

Drága Barátaim!

 Nehéz szívvel szántam magam rá, hogy papírt vegyek magam elé, és ceruzát a kezembe. Mind tudjátok, miként éli a lélek a maga belső életét, ismeritek, úgy mint a szellem és a test öröknek tűnő mozgását, így nem vesztegetem lobogó kedvem erejét, hogy titeket untassalak és bölcs szavakat unalmassá koptassak. Persze nem várhatom, hogy találgassatok szándékom eredetéről, hisz az úgy a bennem munkáló akaratot, mint titeket játékká és gyermekké tenne erre a pár percre, amit együtt töltünk ragyogó szavak mintázta ismeretlennek égboltja alatt. De kezet nyújt bennem az ihlet, szeretőnek becézett szajha e fékezhetetlen közlési vágy, hogy bemutassa magát: ha már elhatározza  egy magának felelős ember, hogy szavakat egyszerű feladatuk felett küldetéssel ruház fel, hogy hatva hassanak túl azon értelmeken is amiket maguk elérnek, felelnie kell efölött, és így teszek most én is. Bár mondhatnám, hogy ti ajzottátok fel lelkem lobbanásig, hogy lepattanjon egy lakat feszülő elmémről, és öröm, büszkeség repteti kezemben a ceruzát, de hamis lenne. Hamis lenne, úgy, ahogyan a reá irányuló vágy, hogy csak dicsekvésnek jól szolgáló történet állhasson mögötte a tettvágynak. Átvonszolt ma az élet tövises bozótján mely a folyót az úttól elválasztja, így ülök én most az áramlat partján, búcsúzkodva csodállom, ahogy tart a végtelen óceánba, önmagától, míg nekem, ha veletek még együtt akarom tudni magam, azon a széttaposott mozdulatlan úton kell mennem. Én kell hogy oda eljussak, az úton, ami sosem jut célba. És most így, sebeim tüzét zavaros vízzel lehűtve, puha levelek pólyájába ápoltan, már nem villódzik szemem előtt a karmoló ágak között lábam, hátam, védekező karom alatt suhanó föld kövecses képe, szívem lenyugodott, ritmusra ver, lélekzetem szelíden festi már csak a lenyugvó nap tájképét: nem reszketek az úttól, ideértem teljesen. Így, drága Barátaim, lelkemnek családja, így jutottam oda, hogy szellemetek rövid időre vendégül hívjam, amíg ez a remegő, hullámzó kéz szelíden tereli a szavak rakoncátlan nyáját haza a legelőről, állva s cselekedve magához hűen, ahogyan az, ami megadatott.

 Hihietetlen hogy hiába az egész... hiába megy ki az összes energia és hullám nem veszik... mégegyszer és mégegyszer próbálom de nem értik, és utálom ezt gondolni de nem veszik az adást. És bocs a hétközanpiságért, de nem jut el, akkor sem jut el és kiérti ezt? Te igen ezeket? Mit csinálnak ezek mire vágynak ...vagy csak én nem látom amit ők igen??? Mit látnak mi van ebben amit csak én nem akarok, nem akarhatják Ezt tényleg... miért.... mi végre???
 

olyan jó lenne ha ebben a blogban helyet kapna ez... de nem kap
sehol sem
 

azt kellene megnevezni amit ezek elfecsérelnek...mind
 

némelyik csak csak kapizsgálja de..
 

de olyan keves érzik hogy miért kell ez
 

tudod
 

te tudod
 

ugye?
 

részeg vagyok
 

nem őszinte a mosolyom
 

unott pofák mindenütt...
 

és unják még a mosolyomat is
 

szánom őket
 

vágyok rájuk
 

bocs hogy ide okádtam
 

már megis bántam
 

parlang

 

Sok a szöveg bazdmeg, sok bizony. Bezzeg mikor a kocogó poharak asztalánál ültünk, sosem volt sok! Nem fáradt bele az ember a szavak örök kétarcúságába, nem hitte őket kicsapongónak, amikor azok a felfedezés diadal örömétől gazdag gondolatok flottul találták meg a helyüket a nyelvünkben, ó, hát egy pillanatig sem aggódott az ember mulandóságuk fölött. Azt kérdezed, hogy mit írjunk? Hát amit akarunk bazmeg, amit tényleg minden cselekvésünkben rejtett szándékként tovább csempészünk: önmagunk jeléről írjunk. A keresésről, a kutatott kérdéshez vezető kalandos útról. Mert bazdmeg ez is legenda: ha a sok év törekvésének súlyát, hogy az a fejben bolyongó Hamlet szelleme, az majd hazatérjen a nyelv öröklétébe, hogy kimondhassuk a vélt és a valós közti különbséget és érzeteinek rendszerét a mi formánk szerint, mert szerintem szép is jó is közös is, és most itt van, és szerintem mindenkinek jól jöhet, és mondani kell, mert súlya van és tegyetek hozzá és vigyük együtt. Legenda ez, mert ha a cél szerepének súlyához, ó, arra a belső súlyra gondolok ami rengeteg életen keresztül hozzátapadt miközben vágytál a megvalósulásra, az a rengeteg túlzás ami mégis igaz lesz, a lehetetlenből lévővé alkotás súlyára, na ha ehhez mérem, ennek léptékére nagyítom fel a megvalósításhoz vezető utat tagoló akadályokat és előnyöket, akkor hej, hát az odafigyelés jól helyezett foltjai hősökké válhatnak, és kétely, lustaság vagy hezitálás pedig sárkány démon kazamata.Ezt a kibaszott nagy sztorit érdemes egymásnak mesélnünk. Hogy hej, mikor a bárd dalára mulattunk, hogy mosódott össze mámor és megérzés, vagy ahogyan csak a lovon szelve a pusztát az ember meglátja az első horizontot a saját szeme alatt és szakad rá két világ egy pillanatra teljes súlyával, tehát hogyan csempészi bele magát az én és a van, legyen és lenni tánca a legártatlanabb hétköznapokba, hogy milyen nagy dolgok mutatkoznak milyen aprókban, a beszélő arányok hipertextuális szerepéről, ahogyan végtelen univerzumot nyitnak az értelmezésnek, a megismerésnek, és arra mutatni, hogy mind benne élünk ebben a végtelen rendszerben, és ez is él.

első