Címkék

O

2012.01.24. 12:22 | egolego | 2 komment

Drága Barátaim!

 Nehéz szívvel szántam magam rá, hogy papírt vegyek magam elé, és ceruzát a kezembe. Mind tudjátok, miként éli a lélek a maga belső életét, ismeritek, úgy mint a szellem és a test öröknek tűnő mozgását, így nem vesztegetem lobogó kedvem erejét, hogy titeket untassalak és bölcs szavakat unalmassá koptassak. Persze nem várhatom, hogy találgassatok szándékom eredetéről, hisz az úgy a bennem munkáló akaratot, mint titeket játékká és gyermekké tenne erre a pár percre, amit együtt töltünk ragyogó szavak mintázta ismeretlennek égboltja alatt. De kezet nyújt bennem az ihlet, szeretőnek becézett szajha e fékezhetetlen közlési vágy, hogy bemutassa magát: ha már elhatározza  egy magának felelős ember, hogy szavakat egyszerű feladatuk felett küldetéssel ruház fel, hogy hatva hassanak túl azon értelmeken is amiket maguk elérnek, felelnie kell efölött, és így teszek most én is. Bár mondhatnám, hogy ti ajzottátok fel lelkem lobbanásig, hogy lepattanjon egy lakat feszülő elmémről, és öröm, büszkeség repteti kezemben a ceruzát, de hamis lenne. Hamis lenne, úgy, ahogyan a reá irányuló vágy, hogy csak dicsekvésnek jól szolgáló történet állhasson mögötte a tettvágynak. Átvonszolt ma az élet tövises bozótján mely a folyót az úttól elválasztja, így ülök én most az áramlat partján, búcsúzkodva csodállom, ahogy tart a végtelen óceánba, önmagától, míg nekem, ha veletek még együtt akarom tudni magam, azon a széttaposott mozdulatlan úton kell mennem. Én kell hogy oda eljussak, az úton, ami sosem jut célba. És most így, sebeim tüzét zavaros vízzel lehűtve, puha levelek pólyájába ápoltan, már nem villódzik szemem előtt a karmoló ágak között lábam, hátam, védekező karom alatt suhanó föld kövecses képe, szívem lenyugodott, ritmusra ver, lélekzetem szelíden festi már csak a lenyugvó nap tájképét: nem reszketek az úttól, ideértem teljesen. Így, drága Barátaim, lelkemnek családja, így jutottam oda, hogy szellemetek rövid időre vendégül hívjam, amíg ez a remegő, hullámzó kéz szelíden tereli a szavak rakoncátlan nyáját haza a legelőről, állva s cselekedve magához hűen, ahogyan az, ami megadatott.

A bejegyzés trackback címe:

https://sokaszoveg.blog.hu/api/trackback/id/tr453743666

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Parlang 2012.01.26. 18:05:23

„Én kell hogy oda eljussak, az úton, ami sosem jut célba.”

El sem képzelhetnék annál dicséretesebbet, mint hogy feloldd az idő, a köz és az anyag által elmédre kattintott lakatot, ami alatt önmagába folyton visszasűrűsödni kényszerül a szellem. Előttem szabadkoznod szükségtelen, mert jól tudom, milyen motivációk hajtanak a forrongó öntudat imbolygó leplezésére. Félszeg vendégszereteted legyen ismét büszke házigazda! Én, aki élvezhettem már nem egyszer komfortos revelációid nemes emberi alkatnak teremtett formáit, bizton állíthatom, bárki számára, aki méltó hozzá, otthonos környezet! Jómagam is oszcillálok a formák között, hol és hogyan találhatják meg a belső örvények és áramlások azt az alakzatot, mellyel leginkább kifejeződnek. Legutóbbi így, egy szűretlen vulkánkitörés, ami nélkülöz minden emelkedettséget, ám annál inkább közvetlen, viszont forró éppen ezért éget… így reagál az élő szervezet, mint a Föld maga is, az energiaáramlás rendszerében bekövetkezett egyenlőtlenségekre, mondhatni igazságtalanságokra. Hálával tartozom leveledért, mely bár nem személyesen nekem szól, még is megszólítva érzem magam általa, egyszersmind hullámhosszt generál mely által könnyedebben ölt formát az Én. És milyen ősi ösztönösséggel villan meg az öröktől fogva áramló szellem útja, ami minden porhüvely kozmikus sztrádája, melyen haladva érkezik meg végül dinamikusan mozgó önmagához, önmaga által! Sem térítés, sem oktatás nem érheti el azt, amit az Én maga által meglel: a külső holografikus lepel mögött a végső tiszta képet legbelül. E képesség birtokában lenni a végső cél, s oly hatalmas teher látni a céltalanságot, együtt létezni azzal, aki bezárja magát a falak közé, mint oly sokan mások, akik nevetnek már az ötleten is, hogy azon túl világ csak igazán világ. De hát érdemes-e értük aggódni? Hiszen még oly hosszú út áll előttem is, mire körkörös végtelenségben spirális otthonra lelek… miért sugallja a lélek, hogy a közös út felelősséggel ruház fel, és miért, hogy lehasad az együttérzés minden egyes hátrahagyott lélekkel és sebet hagy? Mindannyiunk számára egy az út, mely végtelen irányba ágazik az anyagon, közegen és időn túl, így talán az aggodalom is okafogyott, hiszen megérkeztünk már mind.

egolego 2012.01.26. 18:09:09

Ej, te Alkimista, jó, hogy eljöttél!
süti beállítások módosítása