Drága Barátaim!
Nehéz szívvel szántam magam rá, hogy papírt vegyek magam elé, és ceruzát a kezembe. Mind tudjátok, miként éli a lélek a maga belső életét, ismeritek, úgy mint a szellem és a test öröknek tűnő mozgását, így nem vesztegetem lobogó kedvem erejét, hogy titeket untassalak és bölcs szavakat unalmassá koptassak. Persze nem várhatom, hogy találgassatok szándékom eredetéről, hisz az úgy a bennem munkáló akaratot, mint titeket játékká és gyermekké tenne erre a pár percre, amit együtt töltünk ragyogó szavak mintázta ismeretlennek égboltja alatt. De kezet nyújt bennem az ihlet, szeretőnek becézett szajha e fékezhetetlen közlési vágy, hogy bemutassa magát: ha már elhatározza egy magának felelős ember, hogy szavakat egyszerű feladatuk felett küldetéssel ruház fel, hogy hatva hassanak túl azon értelmeken is amiket maguk elérnek, felelnie kell efölött, és így teszek most én is. Bár mondhatnám, hogy ti ajzottátok fel lelkem lobbanásig, hogy lepattanjon egy lakat feszülő elmémről, és öröm, büszkeség repteti kezemben a ceruzát, de hamis lenne. Hamis lenne, úgy, ahogyan a reá irányuló vágy, hogy csak dicsekvésnek jól szolgáló történet állhasson mögötte a tettvágynak. Átvonszolt ma az élet tövises bozótján mely a folyót az úttól elválasztja, így ülök én most az áramlat partján, búcsúzkodva csodállom, ahogy tart a végtelen óceánba, önmagától, míg nekem, ha veletek még együtt akarom tudni magam, azon a széttaposott mozdulatlan úton kell mennem. Én kell hogy oda eljussak, az úton, ami sosem jut célba. És most így, sebeim tüzét zavaros vízzel lehűtve, puha levelek pólyájába ápoltan, már nem villódzik szemem előtt a karmoló ágak között lábam, hátam, védekező karom alatt suhanó föld kövecses képe, szívem lenyugodott, ritmusra ver, lélekzetem szelíden festi már csak a lenyugvó nap tájképét: nem reszketek az úttól, ideértem teljesen. Így, drága Barátaim, lelkemnek családja, így jutottam oda, hogy szellemetek rövid időre vendégül hívjam, amíg ez a remegő, hullámzó kéz szelíden tereli a szavak rakoncátlan nyáját haza a legelőről, állva s cselekedve magához hűen, ahogyan az, ami megadatott.
