Előkerült egy pár évvel ezelőtti szöveg, egy példázat az alázatról. Úgy gondoltam, talán érdemes megosztani az univerzális áramlásokban rejlő apró motívumok egyik fontos és hasznos képviselőjét, az alázatot.
Szerző: Sofőr
Őrült dudálás kezdett valahonnan a távolból derengni a semmiből, egyre hangosabban, messziről nagyon messziről, nem is, inkább lentről, de nem belülről, hanem kívülről, kintről, - az udvarról? – igen! A duda, az autó, az udvarban! Szemem, testemmel pillanat alatt felpattant és lenn termett. Vörös fejű hatalmas asszony várt rám, aki a kocsi hátulja felől serkenti, az egyébként nem is rossz figurának kinéző, de anyja kezében mindenképpen csak haszontalan ebnek tetsző, kis vörheny csókát, hogy nyomja, nyomja csak a dudát, nem tisztelve senkit a lakóházakban. Már a fél környék kint figyelt a folyosókon, meg erkélyeken, mire én nagy nehezen felébredtem. Fejvesztve rohantam feléjük, felemelt kezekkel, megadom magam, bocsánat, a franc se gondolta, én simán kifértem az ajtón, nem voltam felkészülve ilyen tekintélyt parancsoló méretekre.
- Mi? Milyen méretek? – Csatt.
- Már úgy értem, hogy az tekintélyt, és parancsol, nyugalom, én meghajlok magácska előtt, hiszen ki vagyok én? Patkány aki, ki-be bujdos, a kis szent és büdös szerkentyűjébe, és ott nagyon erősnek érzi persze magát, de ha kiszáll a fémdobozból, csupán apró zugokban osonó rágcsáló marad, akinek sorsa az, hogy meghajoljon, a tekintélyt parancsoló nagyságok színe előtt.
Ezzel hatalmas, ünnepélyes, hosszan elnyúló mozdulattal a földig hajoltam előtte. Az egy szuszra kicsusszant mondatocska után sem mertem még levegőt venni mielőtt meg nem szólalt, és pár centire a sóder fölött igyekeztem visszatartani a röhögést. Úgyhogy majdnem megfulladtam, ám akkor megszólalt:
- Nem rossz kis kocsi ez, ne legyen kishitű! – Paff.
A tenyeremből evett, holott úgy érezte én eszem az övéből. Felnéztem, ő rám kacsintott úgy félig-meddig. Én meg pattantam a verdába és tolattam, mint a szél.
